A magyarországi hangszergyártás története
Bár Magyarország soha nem volt hangszerkészítő nagyhatalom, de az olasz, angol, német és francia készítők mellett a XIX. század második felétől a II. világháborúig a magyar műhelyeket is számon tartották a világban. Voltak idők, amikor száznál is több hangszerkészítő műhely működött Magyarországon, sok ezer alkalmazottal, hatalmas exporttal. Emellett a XVIII. század végétől a magyarországi hangszerkészítés minőségében is felzárkózott az európai élvonalhoz, számos esetben maradandó fejlesztéseket produkált, amelyeket a világ vezető gyárai is átvettek.
A hangszereket a XIX. század közepéig még kis műhelyek, manufaktúrák állították elő, a pesti hangszerkészítő céh alapítása 1836-ra tehető. Bécs közelsége és a német orientáltság miatt egyenlőre még Pozsony volt hazánk fő hangszerkészítő központja, olyan dinasztiák dolgoztak itt mint a Leeb, Schöllnast, Wacha és Thier. A kor szokásának megfelelően a magyar hangszergyártó műhelyek alapítói jobbára külföldről érkeztek az országba vagy legalábbis külföldi mesterektől tanulták szakmájuk fortélyait, de éppen ez okból számos jelentős bécsi hangszerkészítő származott az akkori Magyarország területéről, többek között a Mozart Á-dúr klarinétkoncert előadásához Anton Stadler számára megalkotott basszetklarinét gyártója, Theodor Lotz is Pozsonyból települt át Bécsbe.
A fejlődés megindulását és a hangszergyártás központjának Pestre való fokozatos áttevődését jelzi Schunda József és Nemessányi Sámuel munkássága. Schunda az 1848-ban átvett kis műhelyből két évtized alatt egy sok inast és munkást foglalkoztató, nagy termékkínálattal rendelkező üzemet hozott létre. Hangszertörténeti szempontból az utóda, Schunda Vencel József által kifejlesztett, lábakon álló és hangtompító pedállal ellátott cimbalom a legfontosabb, amelynek így kiszélesedtek alkalmazási lehetőségei, lehetővé téve a részvételét komolyzenei művek megszólaltatásában is. A magyar Stradivariként is emlegetett Nemessányi Sámuel (1837-1881) zsenialitása pedig az egész európai hegedűkészítés történetében kiemelkedő, hegedűi felvették a versenyt a muzeális értékű antik darabokkal.
A kiegyezést követő általános ipari fellendülés következtében a hazai hangszergyártás is új lendületet kapott. A párizsi hangszerkiállítás Zongora Nagydíját a már akkor is jól hangzó Bösendorferek előtt egy Beregszászi hangszer érdemelte ki, a magyarországi hangszerkészítés egyenrangúvá vált a többi európai iskolával. A kis manufaktúrákból komoly cégek születtek meg, a Schunda V. József, a Stowasser és a Sternberg hangszergyárak újító szellemét mutatja a már fentebb említett pedálcimbalom mellett a tárogató, a fúvószenekarok számára kifejlesztett és egész Európában sikeres helikon és echó-szárnytrombita, illetve a modern tambura kifejlesztése. Sorra alakultak újabb műhelyek és kereskedések, mint a főleg harmonikákat népszerűsítő Marnitz vagy a gramofont hazánkban meghonosító Wágner Hangszer-Király.
Trianon után eleinte nehezebb idők következtek ebben az iparágban is. A nemzetközi elismertség ugyan úgy-ahogy megmaradt, de a piac és a jó minőségű nyersanyagok elérhetőségének egy része elveszett. A két világháború között a hazai hangszergyártás ennek ellenére folyamatosan növelni tudta termelékenységét, a korábbi tradicionális kézműves műhelyekből számos sikeres vállalkozássá fejlesztett gyár jött létre, mint a Mogyoróssy és a Reményi műhely is, az üzemek a hangszerkészítés mellett gyakran gramofonok, rádiók és hangtechnikai berendezések forgalmazásával is foglalkoztak. A készítők az általuk nem gyártott hangszerek iránti keresletet külföldi termékek forgalmazásával elégítették ki a saját kereskedelmi jelzésükkel ellátva, így jöhetett létre a hazánkra akkor jellemző, sokszínű hangszerpark. A magyar hegedűkészítés európai viszonylatban is a legmagasabb szakmai színvonalat képviselte ebben az időszakban.
A második világháború szinte valamennyi gyártót nehéz helyzetbe hozta, sok gyárépületet bombatalálat ért, van ahol a hatalom és a megszálló csapatok vettek el mindent a tulajdonosoktól. Az ötvenes évektől végrehajtott államosítás a nagy hagyományú manufaktúrákat rendelettel megszüntette, a műhelyekből állami (szövetkezeti) konglomerátumok lettek, tulajdonosaikat meghurcolták, sokan külföldre távoztak és ott folytatták tevékenységüket, az itthon maradt szakembereket a szövetkezetekbe kényszerítették. A devizahiány okán még kevesebb minőségi anyag kerülhetett az üzemekbe, a béketábor elszigeteltsége miatt a szakma kapcsolatrendszere felbomlott. De a hangszerészek a sanyarú adottságok közepette is olyan funkcionális áthidaló megoldásokat kerestek és találtak, amelyekkel tökéletesen helyettesíteni tudták a gyári alkatrészeket, a szériagyártás követelményei és lehetőségei közé szorítva is igyekeztek minőségi termékeket alkotni. Tevékenységükkel éppen a Kodály Zoltán nevével fémjelzett és hovatovább feledésbe merülő zenei nevelési terveket segítették megvalósítani. Csak pár mesternek sikerült megtartania műhelyét, köztük volt Eisenhoffer János, aki számára a katonaság, majd egy idő után a Zeneakadémia biztosított helységet, ahol aztán beindították a máig is működő hangszerészképzést. A Minőségi Hangszerkészítő Szövetkezet (Hang-Szöv, Budapest)és utódja, a Kozmosz Ipari Szövetkezet és a húros hangszereket készítő Szegedi Hangszergyár keretei között a hazai hangszergyártás sorvadni kezdett, majd a hatvanas évektől újra megjelentek a kicsi, pár főt foglalkoztató műhelyek, ezek alkotják ma is a magyarországi hangszerkészítés gerincét.
